1. A kezdetek

Miért született meg az emberiség? Mi az oka annak, hogy a háborúk lezajlottak? Ezer, ezer kérdés az, ami foglalkoztathatja a kutatókat, de nincs idejűk cselekedni. Minden egy kéretlen eseménnyel kezdődik. Épp úgy, mint az enyém is. A technológia feladta a szolgáltatást. A víz mennyisége rohamosan csökken. Az emberek egyharmada életét vesztette valamilyen támadásban. Falunkra, Hazel Creek-re egy csapat szörny támadott. testüket nem borította bőr, mindössze árnyak voltak. Árnyak, kik a sötétségben járnak, és észrevétlenül osonnak az ember mögé. Persze, csak ha úgy akarják. Képesek emberi ételt enni, s alakot felvenni. Azonban, mikor lecsapnak a kiszemeltre csápszerű nyúlványok törnek elő testükből. Ezek arra jók, hogy lefogják a pácienset, míg annak vagy húsát tépik le, vagy lelkét szívják ki.  Vannak azonban páran, kik másabbak, mint a normál emberek. Ilyen a családom. Történetünk évezredekig megy vissza. Látók, boszorkányok, médiumok. Ez a három szó sokaknak nem mond túl sokat, azonban nekünk rengeteget jelent. Látó vagyok. Méghozzá nem is átlagos. Képes vagyok észrevenni a fajokat, de van egy hátrányom is. Felerősítem az erejüket. Amolyan töltőnek használnak. Épp ez a gond. A családom halott. És ez az én hibám, amiért az egyik alattomos felhasznált ellenük. próbáltam megvédeni őket, de lesből támadtak. Mindent terv szerint vittek véghez. Egyedül maradtam, a világ közepén. Legalábbis, én ezt érzem. Sokan vannak körülöttem ugyan, viszont senki nincs, aki megértene. Szent Márk napja, Halloween.  Az emberek zöme ezeket csak naptári névről ismeri. Persze, az utóbbinál idétlen öltözékben flangálnak az utcákon, csokit gyűjtenek, vagy egy hatalmas bulin szórakoznak. Mindig is különc voltam ilyen téren. Ez az a két este, mikor a szellemek átkelnek a másvilágra. A holtak, kik az elmúlt 2 hónapban lelték halálukat, vagy az elkövetkezendő 8-ban fogják. Sokszor volt, hogy egy szerettem halálát kellett látni, de hozzá kényszerültem szokni. Közelítettünk az egyik ilyen eseményhez. Méghozzá helloweenhoz. Nyüzsgés uralkodott a faluban. Nyugalom volt.. Vihar előtti csend. Minden démon, szellem, szörny erőt gyűjt, hogy aztán teljesen feltöltődve bukkanhasson fel. Nekem viszont erősnek kellett maradnom. 1 hetem volt, míg elérkezik a „Nagy” nap. Sietnem kellett, és keresnem egy olyan csapatot, kik hozzám hasonlók. Konkrétan itt azokra a személyekre kell hajtatnom, kiknek segítsége jól fog jönni. Nem lehet vámpír se vérfarkas. Csakis a fentebb említett három faj. Látó, boszorkány, médium. Nem, nem kell azt hinni, hogy örült vagyok. Szimplán csak más, mint a megszokott.  Hűvös őszi napnak ígérkezett. Egy sötét, szinte fekete nadrág volt rajtam, s egy testhez simuló felső, rajta pedig egy mellény. Nem volt nálam sok eszköz, mindössze pár könyv, és a legfontosabb dolgok. Látóból alig van a világon, így azokat hagyom utoljára. Boszorkákkal kezdtem. Ismerek egy helyet, pár mérföldre innen. Gyalog is megtehetem pár óra alatt. Mindez, ha zökkenőmentesen is megy be kell jutnom az erdőbe, mely rengeteg oldalról megközelíthető, de esélye, hogy élve kijussak szinte a nullával egyenlő. A veszélyre fittyet hányva, magabiztos léptekkel indultam el. Mobil, GPS? Ilyenek nem voltak. A népesség levelekkel kommunikált. Újságokból hallottunk a hírekről, és nem folyton a lakásban lógtunk. A természet gyermekeinek éreztük magunkat. A nyári napsütés, és a zivatarok. Ezek voltak, amik tökéletessé tették az életet. Barna hajam lófarokba fogtam, melynek itt –ott egy kis tincse kikandikált, vagy szét állt. Nem törődött senki sem a divattal. A kaland iránti szenvedélye minden magamfajta tininek meg volt. 17 éve szívtam ugyanazt a levegőt, amit mikor megszülettem. Néha jártam a szomszédos falvakban, de sosem mentem még ilyen messze. Megedződtem az évek során. Kezemen egy fekete kötött kesztyű díszelgett, mely melegséget árasztott. Nem volt ujja, így felső ujjperceim szabadon érezhetők az enyhe szellőt. Smaragd zöld tekintetemmel kémleltem a bokrokat, mikor halk morajt, neszt hallottam felőlük. Nem féltem. Meglepő, de sosem tettem. Elhívatott voltam, s céltudatos. Már pár órája haladhattam. A kis falut, melyben éltem eddig már eltakarta a hegység. Most érkeztem el első nagyobb kihívásomhoz. Szakadék. Át kellett jutnom rajta, de nem tudtam, hogy. Mély volt, és széles. Alját egy folyó vezette végig. Vad, erős sodrását megfűszerezte pár szikla. Ahogy a hatalmas rönkök a köveknek csapódtak darabokban úsztak tovább a folyó áramlatával. Nem messze volt egy híd, ám állapotba gyatrának mondható. Ingatag, és életveszélyes, de meg kell próbálni. Felléptem az első falemezre, ami szerencsémre stabilan állt a helyén. A többi nem volt ennyire megbékélve a helyzettel, hogy át szeretnék jutni. Lassú, óvatos lábemeléseimmel biztosítottam be magamnak, hogy le ne zuhanjak. Már a felénél jártam, mikor három darab falap hiányzott a helyéről. Hatalmas lyukat alakítottak. Ugranom kellett. Meg is tettem, ám nagy volt a távolság. Zuhantam. Vagyis, én ezt hittem, viszont a semmiből ott termett egy idegen, ki elkapta kezem.