Ray szemei kikerekedtek, hogy ilyen hamar rájövök, de arcán
hamar mosoly jelent meg.
- Hallgatlak kisasszony. – mondta.
A kezében lévő tőrrel szórakozott, miközben én átgondoltam,
biztos az-e, amiére gondoltam. Mi van, ha nem? Mi lesz, ha a tippem messze sem
közelíti majd meg az igazat? Minden félelmemet le kellett gyűrnöm, s
megszólalni.
- Griff lovas. – ejtettem ki a szót megfontoltan, és
összeszedve magabiztosságom.
- Teli találat.
Vállat vont, miközben ’nem törődöm’ stílusa visszatért.
Látszólag nem tetszett neki, hogy eltaláltam, és méghozzá ilyen hamar. Kezét
nyújtotta, hogy felsegítsen, s el is fogadtam. A madaram vállamon pihent, de
súlya fel sem tűnt. Kócos hajának okát kezdtem megérteni, hisz egész nap az
egekben szárnyal.
- Érted küldtek. Nem hittem volna, hogy a főnixed a
hasznodra lesz ebben. Jó kis csapat lesztek Avery.
Szavai elismerőek voltak, miközben beletúrt frizurájába.
Arcomra egy halvány mosoly ragadt, amit a jelen okozott. Elindult. Intett, hogy
kövessem, amit meg is tettem. Út közben azon agyaltam, hogy is kéne elneveznem
az én kis „szörnyem”. Végül a Spirit
névnél maradtam, mi annyit tesz, hogy Lélek.
Tökéletesen passzolt rá, legalábbis nekem ez volt a véleményem.
- Hé, Ray! Hová megyünk? – törtem meg a csendet, mely már
percek óta gyötört minket. Kezdett kínossá válni, így hát ez volt az első
használható gondolatom, megkérdeztem.
- Haza. Neked az igazi otthonod, nekem pedig már születésem
óta az. Nem ide tartozol. Nem maradhatsz itt, különben el fogsz tűnni, akárcsak
a nagyszüleitek.
Honnan tud róluk? Ha igaz, amit mond, akkor őseim sztoriját
is tudhatja. Kíváncsivá tett, mely csak fokozódott abban a pillanatban, ahogy
megláttam a szirt felé vezető utat. Arra tartottunk, hol egy hatalmas, félig
sas, félig oroszlán várt ránk. Hatalmasakat pislogtam, miközben egyre
közeledtünk felé. Az állat rubintvörös
szempárral meredt rám, s egy hangos, sasoktól hallható vijjogás hagyta el
torkát. Láttam, ahogy elindul a fiú felé, ki mosolyogva simítja végig csőre
fölötti részét.
- Nyugi kislány. Érte jöttünk. Nem árthat neked.
Egy madárral beszél. Vagyis egy griffel. Nem szabadott
figyelmen kívül hagynom őket, hisz mindkettő veszélyesen csodálatos volt. A
szárnyas, és a „vezetőm” is. A nap lefelé ment, így a háttérben narancssárgás,
rózsaszínes gyönyör uralkodott. Mosolyogva tettem karba kezeim, s figyeltem
őket. remek párost alkottak, megértették egymást. Csak bízni tudtam benne, hogy
Spirittel is ilyen jó kapocs lesz köztünk.
Mikor a lovas felém fordult, biccentett egyet, mire határozott léptekkel
kezdtem haladni feléjük. Főnixem
felszállt karomról, és körözni kezdett az égen, mint a keselyűk szokták.
Jelzésképp tette. Látott valamit. Ötletem sem volt, mi lehet az, ezért a szirt
szélére mentem. Hallottam a lépteket mögöttem, de nem foglalkoztam velük.
Lenéztem, és olyan dolgot pillantottam meg, amit ezelőtt még sosem láttam. Egy
barlang kapuja rejtőzött meg a mélyben, méghozzá a víz alatt. A tenger vize
tiszta volt, s csak lágyan hullámzott. remekül ki lehetett venni a halrajokat,
kik élelem után kutakodnak. Volt odalent minden féle, de a különleges bejárat
kitűnt közülük. Egy kis kövön emelkedett ki, és körben virágok borították.
Sűrű, zöld levelek, indához hasonló ágak, köztük pedig szivárványszerűen apró
virágok kukucskáltak. Rózsaszín, sárga, lila, világoskék.
- Ott kell bemenni.
A fiú állt mögöttem. Arcán mosoly játszadozott. Próbált
komoly maradni, kisebb, nagyobb sikerrel. Bólintottak, és kitártam karomat.
- Ugorjunk? – kérdeztem.
Ránéztem, ekkor szemében megláttam az igazi énjét. Fittyet hányt
a veszélyre, és a borzalmakra. Megsimította arcom, majd megrázta fejét. A
mintám égni kezdett, ezt követően pedig a meghajló oroszlán-sast figyeltem.
- Szállj fel rá, Hercegnő!
Nem kérés volt, inkább utasítás. megforgattam szemem, de
engedelmesen felszálltam a hatalmas állatra. Elém ült, súgott valamit védence
fülébe, ki felszállt a magasba. Reflexből karoltam át derekát, mire
átpillantott válla felett.
- Ne félj! Meg kell bíznod benne!
- Mégis, hogy bízzak meg egy szárnyas vadállatban?
Erre a kérdésemre grimaszolt egyet, majd rosszalló
fejrázással figyelte tovább a tengert. Nem értettem, mi ütött belé. Végigsimította
állatkája nyakát, a fülébe súgott valamit, s felrepültünk. Értetlenségem nem
hagyott alább, hisz nem válaszolt. A mélység felé szárnyalva behunytam szemem,
a fiút pedig jobban öleltem. Féltem, hogy leesek, de érintései biztonságot sugalltak.
Más volt. Másabb, mint a megszokott. Mikor a kapu előtt termettünk láttam,
ahogy Spirit átrepül, ezt követően pedig mi is ugyanezt csináltuk. Behunyt
szemem ekkor kinyílt. Az ott fogadó látvánnyal képtelen voltam betelni. Minden
színesen csillogott. Hatalmas, szinte égig érő fák, melyeknek tetejét a földről
nem látni. Virágos mezők, koboldok, állatok. Apró tündérek, kik kis kosárkával
kezükben gyűjtötték be a méhekkel a virágbot, apróbb magvakat. Ezek a lények
mind különböző árnyalatban repdestek. Ahogy elhaladtunk egy folyó felett a
vízben aranyhalak, némelyiken csodás mintával. A paradicsomra emlékeztetett a
hely. Egy erdő szélén szálltunk le. Ott Ray lesegített, és elindult. Mellette
haladt társa, ahogy az én védelmezőm is felbukkant. Mosolyogva néztem a
vállamra szálló, zöldeskék madárra. Esőerdőbe vittek minket. Percekig
sétáltunk, míg nem egy hatalmas fa törzséhez nem értünk. Vezetőm hátranézett
rám.
- Itt vagyunk. Lépj be, ha meg akarod fejteni a történeted.
Mosolya gonoszsággal volt felruházva, de nem zavart.
Lenézett, és képességeimmel tisztába volt. Velem ellentétbe. Tettem egy lépést
feléjük, mire mindketten – ő, és az állatta -, félreálltak. Utat adtak, ám
ahogy megérintettem a kérget az eltűnt. Konkrétan, mintha mély vágás után nem
lenne ott gyűrűje, széthasadt. Kérdőn fordultam a rác felé, ki csak
szórakozottan vont vállat, majd tovább figyelt. Másodjára sikerült
megérintenem. Ez a pont szép, lassan repedt meg, helyéből pedig színes pillangógyerkőcök
kaptak szárnyra. Utánuk néztem, ahogy a messzi égboltra tévednek. Újra
próbáltam. Ezúttal felragyogott a terület, majd kinyílt egy kapu. Azonban, még
nem jutottam túl ezen. Kulcsom nem volt, amivel kinyithatnám, de nem is
kellett. Arcomat beborító mintázatom árterjedt kezemre, hol egy karkötőt
formált. Tetoválásnak nézett ki, és mindezt a szimbólumom okozta. A kezemet körbevevő
forma egy kígyóhoz hasonlított, ki a sajt fargát harapja el. Ahogy elbambultam
a varázslaton az ajtó kinyílt. Döbbenet jele mutatkozott arcomon. Hallottam a
fiú lépteit közeledni mögöttem, majd mikor közvetlen mögém ért gyorsan
hátranéztem. Elégedett mosolya, ami
arcát borította megnyugtatott.
- Még nincs vége.
Erre a három szóra mosolyogva ráztam a fejem. Készen álltam
arra, hogy felfedezzem mivoltom.
-------------------------------------------------------------------------------
Elnézéseteket kérem, amiért lassan kerülnek kiadásra a részek. Időhiányba szenvedek, így nincs mit tenni. Tanulni kell ezerrel, az íráshoz pedig végképp nem jutok.
