2. Egy meglepő esemény

Hálás voltam, ám ezt nem mutattam ki. Minden másodpercben közelebb kerültem ahhoz, hogy lezuhanjak. Ahogy felrántott, s gyors szaladásba kezdett alig tudtam vele tartani a lépést. Elképesztően gyorsan mozgott. Pár szekundum múlva a földet éreztem talpaim alatt. Ijedten néztem fel, s elkaptam tekintetét. Ugyan olyan zavarodott volt, akárcsak én.

- Ki vagy te? – kezdtem meg én a beszélgetést, miközben szívverésem igyekezett visszanyerni eredeti tempóját. Válasza rideg, s nyugodt hangon érkezett.

- Ray Taylor.

Ahogy ezt a nevet meghallottam kirázott a hideg. Képtelen voltam arra, hogy egyből reagáljak.

- Szóval Ray. Miért mentettél meg?

- Egyszerű. Nem hagyhatta, hogy csak úgy meghalj. Azt mondták, még szükség lesz rád. Avery Tonkin. Igaz?

- Teli találat. Mégis honnan ismersz?

Nem válaszolt. Egy halk nevetés hagyta el száját, miközben elindult.

- Gyere! Idővel majd mindent megtudsz.

Követtem, de nem azért, mert akartam, inkább csak kíváncsi voltam. Rejtélyes volt, és ez kissé zavart. Fogalmam sem volt róla, mennyi adata van múltamról, de arra sem találtam értelmes választ, hogy honnan ismerhet. Néma csendben haladtunk, miközben vállamon a táskám lengett. Áthozott a túl oldalra, de miért? Ezer meg ezer kérdés cikázott fejemben, de Mr. Rejtélyesség nem akarta elárulni a válaszokat.  Az erdő egy mély pontja felé vezetett. Nem eredeti célomhoz, s ez egy minimálisan, de idegesített. Nem szorulok más segítségére, főleg nem egy fiúéra. Mindig is kerültem őket. Csak időpocsékolás, gondoltam magamban akárhányszor flörtölni kezdtem egyel. Csókig sose mentünk. Mindig kihúztam magam alóla, mert nem szerettem volna azt, hogy egy kaland legyek. Vártam az igazira, ki úgy gondoltam, sosem jön el. Rengeteg baráttal rendelkeztem, ám olyan közel - hogy minden titkom kiadjam-, senkihez sem álltam. Mindeközben magam elé néztem. Nem volt mit mondanom.

- Köszönöm- hagyta el végül ajkaimat a szó, melyről megfeledkeztem eddig. Ray értetlen pillantása semmitmondó volt, majd mikor leesett neki, miről beszélek halványan elmosolyodott.

- Nincs mit. Amúgy is meg kellett volna téged keresnem. A szerencsétlenséged pedig kapóra jött – húzta mosolyra száját még jobban. – Amúgy meg, beszéltek rólad. rengeteget.

- Kik? – döbbentem meg.

- A boszorkányok. Azt mondták, te vagy a „megváltónk” – rajzolt idézőjelet a levegőben. – Mennyit mond neked az a név, hogy Madison?

Képtelenség. Ez lehetetlen. Ő nem lehet az. Honnan ismeri Madisont?

- Ööö.. rengeteget – nyögtem ki nehézkesen a szavamat.

Csak bólintott. Már fölöslegesnek tartottam megkérdezni, honnan ismeri családom tagjait. Madison. A nővérem volt. 19 éves lenne, ha nem tűnt volna el. Konkrétabban, nem is tűnt. Meghalt. A szemem láttára lőtték meg, és nem élte túl. Legalábbis, nekem ezt mondták anyuék. Viszont, a hullája elveszett.

- Mióta van itt? – törtem meg a kínossá fajuló csendet.

- 10 éve körülbelül.

A testvérem. Biztos ő lesz az. A felbukkanása Rayéknél megfelel, a nyomtalanul eltűnésével. Sokáig kerestük a testet, de nem jártunk sikerrel. Hónapokig nem csillapodtak le a kedélyek, mindenki sírt, stresszben volt. Édesanyám sokkba is esett. Évekig tartott, mire feldolgozták 2 évvel idősebb szerettem halálát. Minden fölöslegesen játszódott le. Itt van. Valaki megmentette, de mégis mivel? Látó volt, a szívét érte a golyó. Ha újra láthatom, meleg ölelését érezhetem, az mindennel felérne. Azonban, nem gyógyulhatott fel ilyen hamar. Már más lesz, mikor találkozunk.

- Már nem ember.

Erre a szavára a srácnak felkaptam fejem, és vártam, hogy folytassa. Ezt azonban nem tette. Vártam pár percig, hátha csak a szavait próbálja mondatba foglalni, de csak némán sétált mellettem. Felnéztem rá. Eddig fel se tűnt, hogy ilyen magas. Sötétbarna, majdnem hogy fekete rövid, állandóan kócos haj, és ami meglepett az a szeme volt. Úgy rémlett, hogy először, mikor találkoztunk szürkéskéken csillogott, ám most?! Hosszabban tanulmányoztam arcát, mint illendő lett volna. Írisze zöld volt, de megfűszerezve egy pirinyó narancssárga lánggal. Gyönyörűnek bizonyult. Tekintetem gyorsan elkaptam, ami fel is tűnhetett neki, mert rám mosolygott. Ez a gesztus aranyos volt, de egyben veszélyes. Most, hogy szemtől szembe láthattam pillantását megláttam azt, ami eddig elkerülte figyelmemet. Olyan volt, mintha egy szakadék szélről kéne leugranom, miközben derekamat kötéllel rögzítették. Veszélyes, de mámorító. Mindig is rajongtam az életveszélyes kalandokért. Emlékszem, mikor 5 éves lehettem, hónapokig kellett fekve maradnom, amiért az egyik játék során rosszul estem kezemre. Eltört, viszont mivoltomnak köszönhetően képes voltam arra, hogy gyorsabban gyógyuljak, mint családom többi tagja. Gondolatmenetem megszakította, hogy figyelmetlenségemnek hála nekiütköztem egy vastag törzsű, terebélyes varázsfának. Utóbbit onnan tudtam, hogy mikor törzsét érintettem az színt váltott. Mintha csak rejtőzködni akarna.

- Mi van? – kérdeztem értetlenül.

Fejemet fogtam, ahol ütköztem. Egy főnixmadár minta keletkezett homlokom tetején, mely kiterjedt jobb arcom oldalára. Mr. Taylor tekintete szórakozottan irányult rám.

- A nővéred vérfarkas. Át lett változtatva. Csak így élhette túl. Egy harapás, és már kész is. Sokáig küszködtünk azért, hogy életben maradjon. Az apám vette gondjába. A nőstények között kiemelkedő munkával felkerült a táplálkozási lánc csúcsára. Mindenki retteg tőle, s tiszteli. Már nem látó. Ahogy, te sem vagy teljesen az. Soha nem is voltál.

- Ezt hogy érted? – vizsgáltam a mintát.

A fa mellett egy patak csörgedezett. Mindeddig azt használtam tükörnek. Tiszta vize végett még az iszapban megbújt kagylókat, kis halakat is láttam. A kavicsok szivárványszínben ragyogtak.

- Mindennek eljön a maga ideje Avery. Csak várni kell.

- Hol vagyunk? Hová megyünk?

Nem tudta, hogy fogalmazza meg mondandóját, ezt arckifejezéséből láttam. Az a szempár. Megint váltakozott. Ezúttal vörösen izzott.

- Üdv itt. Egy erdő, melyben csodák várnak rád. A többi még titok.

- És mi vagy te?

Arcán félmosoly jelent meg, de nem válaszolt.

- Miért érdekel ez ennyire téged?

Persze, mi másra számíthattam volna? Kérdésre kérdéssel reagál. Kezdtem megszokni társaságát, és viselkedését.  Szerette őrizni titkait, elvégre semmit sem árult el magáról. Minden mondatát átfontolta, mielőtt kiejti.

- Mert a szemed. Állandóan váltakozik, és ez kezd kíváncsivá tenni – ismertem be.

Huncut, amolyan ’Ezt sosem tudod meg.’ féle mosoly ült ki arcára, mellyel tovább kattogtatta agyamat. Nem válaszolt. Ismételten némaságba burkolózott. Kiegyenesedtem, majd felé fordultam. Nem hátrált. Nem félt tőlem. A jel, ami most fél arcomat beborította gondoltam nem meglepő számára. Hirtelen kitartotta karját, és a semmiből egy tűzcsóva csapódott be. Alkarján megjelent egy vörös lángokban úszó madár. Főnix. Épp úgy, ahogy testemen a jel. Felém nyújtotta, mire hátráltam pár lépést.

- Vidd innen!

- Nyugodj meg. Nem bánt. A társad.

Szavai túl nyugodtan hatottak. Már a folyó szélénél járhattam, hisz a talpam alatt víz loccsanása hallatszódott. A szárnyas szemei tengerkéken ragyogtak, s egy pillanat alatt átváltott színe is ebbe az árnyalatba. Felém repült, mire még jobban hátráltam. Egy kő akadályozott meg, melynek következtében a vízbe estem. A madár felém repült.. Alkalmazkodott a nedvességhez.

- Főnixhercegnő vagy. Sosem voltál látnok, és a képességet mellékhatásai neki adtak életet.  

- Nem. Nem lehetek az. Akkor te mi vagy?

Halkan felnevetett. E tette szabadságról és gondtalanságról árulkodott. Tekintete viszont megkomolyodott, majd egy tőrt húzott elő övéből.

- Hármat találgathatsz, hercegnő.

Segítségkérően néztem újdonsült barátomra, aki oldalra biccentette tollakkal díszített nyakát. Szemében megláttam a fiú által támogatott lény képét.

- Megvan! Tudom mi vagy!